„Szögezzük le, hogy a magyar hadsereg tisztességesen helytállt. Egy jól vezetett erőről van szó: voltak a szárnyon könnyűlovasok, a székelyek is megjelennek elővédként, a derékhadat pedig a nehézlovasság alkotta. A történetírók úgy írják le, hogy minden oldalon tudtunk támadni, védekezni, átcsoportosítani, újraszerveződni, ez egy tudatosan vezetett hadsereg volt, Dénes ispánnal az élen, akiről már beszéltünk. A helyzet viszont úgy áll, hogy a mezei csatában csak a tömegnek ereje van, és ezt a bizánciak kihasználták. Mégiscsak arról van szó, hogy az egyik oldalon tízezer ember, a másik oldalon pedig mondjuk háromezer. A szárnyakon vissza tudták nyomni a magyarok gyors mozgással a bizánciakat, a szokásos, nomád harcmodorból ismert nyilazással bomlasztották őket. De amikor a derékhad a derékhadhoz ért, borzasztó hosszú öldöklő küzdelem alakult ki, amit a bizánciak bírtak jobban. A végén egy többirányú, átkaroló támadást indítottak, ehhez már a magyarok kevesen voltak. Ebben az is szerepet játszott, hogy a bizánciak erős nehézgyalogsággal is rendelkezek, a magyar pedig egy lovashadtest volt. A magyarok még nincsenek felkészülve arra, hogy egy zárt gyalogos alakzatot megbomlasszanak. Ilyenek voltak még a korábbi időszakban, a skandináv eredetű, varég gárdisták, illetve a nehézpáncélos elitalakulat, az „athanatoi”, vagyis halhatatlanok, akiket azért neveztek így, mert úgy tűnt, nem tudnak elfogyni.”