Első szekció

Györkös Attila az Egy ismeretlen Mátyás-oklevél a londoni British Library-ből: királyi politika Milánó és Szilézia között című előadásában egy Mátyás-oklevelet mutatott be. A dokumentum paleográfiai szempontú ismertetését követően kitért annak diplomáciatörténeti kontextusára és hadtörténeti vonatkozásra is. A szöveg két tartalmi elemből állt: egyfelől Mátyás a sziléziai háborúról informálta Milánó urát, Gian Galeazzo Sforzát, másfelől tudakozódott a herceg húgának, Bianca Maria Sforzának, Corvin János jegyesének az egészsége felől. A tágabb kontextushoz tartozó források ismertetésekor felmerült a német humanista, Paul Schneevogel (Paulus Niavis, megh. 1517) pedagógiai könyvében szereplő, ún. „szaracén” zsoldosok kifejezésnek az értelmezési lehetősége.[1] Ennek kapcsán az előadó arra mutatott rá, hogy a nyugati szerzők többnyire a balkáni régióból származó, és főként a bosnyák, valamint vlach katonákat vélhették szaracénnak az öltözetük alapján. Az érv alátámasztására analógiaként egy kicsit későbbi időszakból, a francia vallásháborúk korszakából származó források szolgáltak. Az előkerült levél tartalmának különlegessége az, hogy az egyik utolsó, Mátyás által támogatott hadi vállalkozásról tudósít. Egy összehasonlító táblázat révén láthattuk, hogy Magyarország és Milánó egymással való kommunikációja során az 1486 és 1490 közötti időszakot tekintve, mintegy huszonhárom levélről tud a kutatás (az előadásban bemutatott dokumentum nélkül), amelyek zömét megtalálhatjuk a forráskiadványokban is.[2] A téma további vizsgálatakor ajánlott még a cseh medievisztika kutatási eredményeit is integrálni, amit E. Kovács Péter ugyancsak sürgető feladatként jelölt meg az elmúlt években.

Pósán László egy előkészületben lévő, német nyelvű tanulmányának munkafolyamatába adott betekintést, amely az alábbi, magyar címet viseli: A Német Lovagrend által a dunai flottának szánt határvédelmi szerep az Al-Duna mentén (1429–1435). A Német Lovagrendnek az al-dunai flotta létesítésével kapcsolatos tervezete meglehetősen komplex téma, amelybe az előadó több kutatási ág eredményeit tervezi bevonni. A tárgyalások menetének követése a berlini levéltárban található források alapján első körben a diplomáciatörténet területére irányítja a figyelmet. Azonban a dokumentumban található adatok gazdaságtörténeti vonatkozással is bírnak, ezzel kapcsolatban a feltárás annak vizsgálatára irányul, hogy mekkora összeg kellett a flotta fenntartására, a működtetéstől kezdve a flottában szolgálatot teljesítők fizetségéig. A dunai szigetek és az al-dunai szakasz vízfolyása pedig már részben klímatörténeti, részben geográfiai aspektusok figyelembevételével jár, ugyanis így rekonstruálhatóak a hídépítésre vonatkozó kitételek a forrásokban, amelyek nem annyira részletesek és nem világos, hogy egy cölöppel rendelkező fahíd emelését, vagy pedig egy pontonhíd felállítását takarják. Diplomáciatörténeti érdekesség, hogy a flotta létrehozása érdekében a magyar királyi udvarban tárgyalásokat folytató, megbízott tagja a Német Lovagrendnek még a magyar király, Luxemburgi Zsigmond tanácsadótestületében is lényeges szerepet kapott.

Bárány Attilának a II. András keresztes hadjáratának diplomáciai oldala című tervezete egy ugyancsak összetett kutatási problémára irányult. Noha II. András keresztes hadjárata egy részletesen kutatott területnek tűnhet első látásra, mindazonáltal rengeteg részkérdés nem tisztázott még. A keresztes hadjáratok kutatásában mindig ott volt az a kettőség, hogy az újabb eredményeket a hazai középkorász közeg mellett a nemzetközi tudományos szféra is megismerje. Az előadó a kurrens külföldi kutatás egyik jelentős könyvsorozatának (a belga székhelyű Brepols kiadónál megjelenő Outremer-sorozat)[3] az egyik legújabb kötetét – amely a közép-európai és periférikus keresztes témákra koncentrál – is bemutatta.[4]  Először ebben a prezentációban merült fel az a gondolat, hogy a hadtörténet-írásban érdemes követni más kutatási ágak módszertani megközelítéseit is egy-egy részkérdést illetően. Ez az irányvonal napjainkban igen széles területet ír le, az előadástól függetlenül elég itt röviden utalni azokra a munkákra, amelyek az elmúlt húsz év egyik jelentős paradigmájából,[5] az érzelemtörténeti kutatásokból kiindulva tanulmányozzák a „harctéri érzelmeket”, vagy azokat a teoretikus írásokat, amelyek a zsoldosvezérek és a kompániájuk harci hatékonyságát elősegítő, érzelemszabályozó javaslatokat tartalmazzák.[6] Ehhez kapcsolódik a keresztes hadjáratok esetében – napjaink szókészletével élve – a „spirituális vonatkozások” kutatása. Jóllehet mindez nem feltétlenül tartható novumnak, kizárólag akkor, amennyiben új megközelítését adja a rítusoknak és a szimbolikus cselekedetek vizsgálatának. Ez utóbbi szempont szerint érdemes újabb kutatást folytatni II. András hadjáratát illetően is. A térség geográfiai adottságainak bemutatása kapcsán világossá vált, hogy egy logisztikai szempontból alaposan megtervezett vállalkozásról volt szó. Az előadás következtetése az, hogy a hadjáratot többféle aspektus szerint érdemes megvizsgálni, a Szentföldről visszatérő királynak például a dinasztikus házasságokra vonatkozó intézkedései azt mutatják, hogy voltak olyan szegmensei ennek a szentföldi útnak, amelyek egyértelműen sikeresnek mondhatóak.

Második szekció

A Lázadók, gyilkosok és erőszaktevők: a zsoldosok megítélése a 14. századi itáliai krónikákban című előadása elején Virágh Ágnes előbb a zsoldoskutatás két lehetséges módját vetette össze. A levéltári zsoldoslisták alapján a szolgálat ideje, helye és a fizetség mértéke kutatható, a narratív források viszont egyéb tartalommal egészíthetik ki ezeket az információkat. Bár toposzok és egy negatív kánon épült ki a zsoldosok krónikákban való leírása körül, ugyanakkor ezeket a passzusokat egyáltalán nem szükséges elvetnünk. A Nagy Lajos seregében harcoló, német zsoldosokra vonatkozó szöveghelyeket vizsgálva az előadó a lázadó, majd az erőszaktevő-gyilkos jelzők értelmezése mentén vetette fel, hogy a narratív források negatív véleményt tartalmazó szövegei az ágencia vizsgálata révén helyezhetőek új alapra. A kutatás fókusza így annak vizsgálatára irányul, hogy milyen csoportdinamika volt a zsoldosok között egy lázadás során, és azt hogyan állították céljaik elérésének szolgálatába. Az előbbiek feltételezik azt is, hogy ne csupán a zsoldosokat tekintsük az ágencia részének, hanem tanulmányozzuk a másik fél cselekvőképességét is ebben a kapcsolatrendszerben: az előadás keretein belül ez a magyarokat jelentette, de ezen kívül mindez kiegészül azokkal a városokkal és uralkodókkal, akik alkalmazták őket.[7] Az esetbemutatáskor a nápolyi hadjáratok (1347–1350) két zsoldoslázadása (aversai, barlettai) került összevetésre. Az aversai lázadás a zsoldosok gazdasági szereplőkként való megjelenésére szolgáltatott példát, s a csoporton belüli együttműködésre irányította a figyelmet, miközben a barlettai az egység megbomlására, az ebből kialakult zűrzavarra és erőszakos tettekre. Az erőszakos cselekedetek értékelése kapcsán a hadtörténet a társadalomtörténettel egészül ki a normák feltárását illetően, amelyre ugyancsak találni precedenst a kutatásban.[8]

Maléth Ágnes témabemutatása (Magyar zsoldosok pápai szolgálatban) a kutatócsoportunk egyik együttműködő partnerének, a pécsi székhelyű, Kiss Gergely vezette kutatócsoportban (Pápai megbízottak a 14. századi Magyarországon – online adattár – Papal delegates in Hungary in the XIVth centuries – online database, (NKFIH NN 124763)” /2017–2021/)[9] végzett, forrásfeltáró munkáján alapult.[10] Megismerve több itáliai város zsoldosokkal kapcsolatos dokumentumait, úgy látjuk, hogy eltérőek voltak az egyes itáliai városokhoz és hatalmakhoz köthető zsoldoslisták. A pápa szolgálatában álló zsoldosok például kevesebb fizetségben részesültek a firenzeiektől. Emellett maga a zsold ideje is csak egy hónapra szólt, tehát egy jóval bizonytalanabb és kevésbé jövedelmező megélhetési forrást biztosított, mint a firenzei szolgálat. Az előadó egy fontos, jövőbeni vizsgálati szempontot is felvetett: a magyar zsoldosok itáliai mobilitásának a feltérképezését. Ehhez nélkülözhetetlen a fizetségek összehasonlító elemzésének elvégezése a városok zsoldoslistái alapján. Amint azt William Caferro[11] kutatásai is bizonyítják, a zsoldosok fontos gazdasági szereplők voltak a 14–15. században, és keresték is a számukra előnyös feltételekkel járó szerződéskötési lehetőségeket. A pápai szolgálatban álló zsoldosok és a firenzei feltárásunk is közel azonos időszakra, az 1360-as évekre koncentrálódik, így a mobilitással-fizetséggel kapcsolatos vizsgálatainkat is első körben erre a periódusra terjesztjük ki. Az előadást követő hozzászólások keretében arra jutottunk, hogy egyelőre még nyitott kérdés marad a magyar zsoldosok eltűnése Itáliából a 15. században. Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy a condottieri származása is megváltozik a 15. századra: felemelkednek az itáliai születésűek, míg a 14. században a meghatározó zsoldoskompánia-vezérek még Itálián kívülről érkeztek a félszigetre.

Visegrádi Renáta a Firenzei–magyar kapcsolatok az 1360–1370-es években, a firenzei források tükrében című előadása elején röviden összefoglalta a Firenzei Állami Levéltárban (Archivio di Stato di Firenze) végzett négy hetes kutatóútjának fontosabb fázisait. Napjainkban az energiaválság és a pandémiák világában komoly kérdéssé válik, hogy az időközben elfogadható szintűre fejlődött digitalizációs technikák mellett, szükség van-e még a költségesnek mondható, helyszíni terepmunkára? A kutatóút-beszámolók megerősítik továbbra is azt a fontos kritériumot, hogy az archívumokban végzett személyes kutatást a digitális megoldások, és a levéltári alkalmazottakkal való részletes levelezés egyelőre még nem tudja kiváltani. Ez részben adódik a források őrzési jellegéből: a mikrofilmen megtekinthető anyagok digitális fotókópiái behatárolják a kutatási lehetőséget, és nem adnak választ valamennyi paleográfiai kérdésre, ezt – előreutalva a harmadik szekció egyik előadására – Szovák Márton kutatási tapasztalatai is megerősítik Marin Sanudo velencei levéltári forrásanyagát illetően. A feltárása során Visegrádi Renáta a kutatócsoport egyik jelentős hungarikafeltáró tevékenységét támogatta, amely a nemzetközi szinten is kiadatlan firenzei zsoldoslisták[12] magyar vonatkozású bejegyzéseinek a feldolgozására irányul. Ezen kívül a 14. század egyik meghatározó figurájának, a firenzei kancellárnak, Coluccio Salutatinak (megh. 1406) a magyarokkal kapcsolatos állami leveleit mutatta be. Összesen nyolc magyar vonatkozású állami levél esett részletesebb vizsgálat alá, ezek közül három levél ismertebb címzettnek szólt: Bernabò Viscontinak, Milánó urának; I. Francesco da Carrarának, Padova urának; valamint Durazzói Kis Károlynak. Az előadó végül alapos paleográfiai elemzést követően ismertetett egy datálási problémát, amely eddig megosztotta a kutatókat. A kérdéses levélről készült fotókópián ugyanis nem látszott megfelelően a dátum ahhoz, hogy meg lehessen állapítani a pontos keltezést, ezért a helyszíni vizsgálatok alapján vált lehetővé a bizonytalanság tisztázása.

Harmadik szekció

A Motta di Livenza-i csata: egy elfelejtett háború elfelejtett ütközete című előadása keretében E. Kovács Péter széles forrásbázison alapulva mutatta be a Livenza folyó melletti, 1412-es magyar–velencei ütközetet. A hazai kutatás számára a kunokat illetően fontos értékkel bír, hogy a legkésőbbi, harctéri alkalmazásukra biztos példa ebben a csatában volt. Az ugyancsak fontos adat, és talán az első a középkori magyar sereg esetében, hogy a zászlók mellett dobokkal vezényelték a katonákat. A csata elemzése és a részt vevő hadvezérek életútjának az összevetése érdekes következtetésekkel jár: mind Carlo Malatesti, mind ellenfele közel azonos életkorban jártak, a 40-es éveik elején, 14-15 éves koruk óta harcoltak, így megközelítőleg hasonló harctéri tapasztalattal rendelkeztek. A bemutatott tervezet egy másik fontos tényezőre is felhívta a figyelmet: Treviso és a terraferma szerepére, amelyek kulcsfontosságúak voltak Velence élelmezésében és védelmében egyaránt. Már Nagy Lajos Velence elleni háborúja folyamán is megmutatkozott az, hogy a terrafermának az ellenség általi megközelítése, vagy csak ennek a gondolata, neuralgikus pontként jelent meg a velencei köztudatban. A 15. század elején magyar részről szintén komoly nyomásgyakorlás nehezedett Velencére, mivel a közeli Sacilét egy szűk évtizedig birtokolták a magyarok – és ha a napjainkban népszerű hadtáp és logisztika vizsgálati lehetőségeit nézzük –, ezért korántsem elhanyagolandó szempont az, hogy az ostromhoz mennyire közel sikerült egy sereget elhelyezni egy idegen földön zajló expedíció során. A bemutatás mindazonáltal felvetett néhány bizonytalanságot is, a velencei krónikások beszámolója a magyaroknak a várfal alatti kiabálásairól például nyitott kérdés marad: a leginkább elfogadható feltételezés szerint a „Huj! Huj!” felkiáltást érthették „húsnak”, amely vulgáris nyelven már a „Carne! Carne!” formában került be a narratív kútfők műveibe.

A katonabárók vizsgálata a magyar medievisztikai kutatásoknak az egyik egyre fontosabb témájává válik.[13] Ebbe a trendbe illeszkedett Novák Ádámnak a Perényi Miklós lovászmester, a Vág folyó kapitánya címet viselő előadása is, amelyben Perényi Miklós katonaportréját vázolta fel. A Perényi családdal kapcsolatos korábbi kutatásai során a család két másik ágával foglalkozott komolyabban, azonban hadtörténeti szempontból vizsgálatra érdemesnek tűnik Perényi Miklós életpályája is. A források alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy ebben az időszakban a Vág folyó kapitánya tulajdonképpen egy olyan jelentős, nagyobb territoriális jogkörrel bíró tisztséget takart, mint amit a későbbiekben a Felső Részek vagy az Alsó Részek főkapitánya esetében mutattak ki a kutatók.[14] Az előbbieket az előadó meggyőző gazdaságtörténeti források elemzésével támasztotta alá. Az előadástervezet arra is kiterjedt, hogy metodológiai szinten, forrásokkal alátámasztva a továbbiakban szükséges lesz azt is meghatározni, hogy mit jelent a katonabáró fogalma, és az hogyan változott a középkor során. Ehhez hasonló kidolgozás szükséges a katonaportrékat illetően: milyen adatok tartozhatnak bele és azokat milyen módon értelmezzük, helyezzük kontextusba. Az összeállított portrék esetleg összehasonlító célú vizsgálatok tárgyát is képezhetik majd. A Perényieknél maradva, több értékes oklevél lengyel levéltárakban található meg, azok feldolgozását és elemzését az előadó tapasztalata szerint érdeklődéssel figyelik a lengyel középkorászok is. Az erre vonatkozó diplomatikai vizsgálatok a kutatócsoport hungarikafeltárásának egy másik fontos szegmensére is kiterjednek: a szfragisztikára.

Hunyadi János esetében Pálosfalvi Tamás vetette fel, hogy a róla kialakított képet újra kell értékelni a hazai kutatásban. Ehhez kívánt hozzájárulni Véber Zoltán a Bosnyák-magyar kapcsolatok Hunyadi János korában című előadásával, amelyben amellett érvelt, hogy Hunyadinak az egyes bosnyák területek megszerzése érdekében tett lépései kiválóan illeszkedtek a területszerzési politikájába. Az esetbemutatáshoz használt, változatos forrásanyag érdekében az előadó több levéltárat is felkeresett, 2022-ben előbb Dubrovnikben gyűjtötte a raguzai, Hunyadihoz kapcsolódó dokumentumokat, majd Velencében. Ezekből a forrásokból egyértelműen látszik, hogy a raguzai követeknek milyen feladatuk volt arra vonatkozóan 1451-ben, hogy rábírják Hunyadit a Szent Száva hercegséggel szembeni konfliktusuk támogatására. Azonban az is világossá vált, hogy Hunyadi taktikája a segítségnyújtás terén inkább a felek közötti tárgyalás és a mielőbbi békekötés kieszközlésére, mintsem egy konkrét, Raguzát támogató hadi vállalkozásra irányult. Az előadás egyik fontos következtetése az volt, hogy a török szultán követe által, a konfliktus befejezésére vonatkozó, Szent Száva hercegének átadott üzenetek csak látszólagos kísérletet jelentettek a felek közötti béke előmozdítására. A másik konklúzió arra irányult, hogy a törökökkel való érvelés a korszak külpolitikai retorikájának a részévé vált, a raguzaiak is ilyen érvvel próbálták megnyerni maguknak Hunyadit.

A 16. századi nemzetközi politikáról a legkiválóbb híranyag egy részét Marin Sanudo (megh. 1536) Diarii című sorozata jelenti. A korábbi szekciókban a 14. századi források egy része a jegyzők-krónikaírók (notai-cronisti) tollából származott, akik a 13. századi felemelkedésüket biztosító, kancelláriai írásgyakorlat (ars dictaminis) modelljének követését elhagyták. Az azonban nem világos egyelőre az olasz kutatás számára sem,[15] hogy a közösség bizalmát (publica fides), amely a városi archívumhoz való hozzáférésüket biztosította, és nélkülözhetetlen volt a jegyzői munkájukhoz, mennyire alkalmazták a krónikaíró tevékenységük során. Szovák Márton az előadásában (Marin Sanudo hungarikái Wenzel Gusztávon innen és túl) rámutatott arra, hogy az ifjabb Sanudo a humanista írói tradíciótól eltérve népnyelven írt. Sanudónál már jól kimutatható módon fedezhető fel a városi archívumhoz való hozzáférés és az onnan származó dokumentumok, adatok átvétele. Ez azonban korlátozott volt és a Tízek Tanácsának (Consiglio dei Dieci) kegyétől függött, amit a tagok titkosnak ítéltek meg, azt még Sanudónak sem bocsátották rendelkezésére. Robert Finlay 1980-as cikkében még arról írt, hogy Sanudót talán nem tartották sokra a kortársai és csak az utókor becsülte nagyra a forrásértékét.[16] Ezzel kapcsolatban az előadó említett olyan példát, amikor egy városi tűz következtében megsemmisült egy fontos adós lista, amelynek kivételesen megvolt a másolata Sanudónál, ezért könnyedén be tudták hajtani a kintlévőségeket. Ami változatosságot jelent Sanudo írói tevékenységében, az a toposzok mellőzése, lényegretörően, egyéni hozzátételek nélkül vette át a híreket, a szóbeliségre utaló híresztelésekre, pletykákra egyértelműen utalt az „azt beszélik”, „azt mondják” szerkezetek révén. Egy impozáns grafikonból az is kiderült, hogy éves szintre lebontva mennyi magyar vonatkozású hír található Sanudo beszámolójában,[17] amelyekből maga az előadó eddig inkább az 1526 és az azt követő évek bejegyzéseit fordította és elemezte, azonban a kutatócsoport szempontjából az 1526-os évet megelőző évek híradásai is értékesek lesznek.

A szekciókon innen és túl: következtetések és általános megfontolások

Az előadók a hosszabb távú terveikről is beszéltek, ezek között szerepelt például a pápai szolgálatban álló zsoldosok esetében a további római levéltárak felkeresése; Hunyadi Jánost illetően a milánói levéltár állományának kutatása; illetve a raguzai és a velencei, Hunyadihoz kapcsolódó forrásoknak az adatbázisba történő felvitele. A kutatócsoport egyik fontos célja, hogy a középkori Magyar Királyságnak az itáliai városokkal kapcsolatos, hadtörténeti vonatkozású forrásait feltárja. Ebbe beletartozik Nagy Lajos királynak a Velencével fennálló adriai konfliktusa is. A felhasználandó források többféle csoportba sorolhatóak, mindenesetre az is kiderült több előadásból, hogy a forrástípusokat érintő preferenciát bizonyos esetekben már kész tények határozzák meg (több olasz levéltár állománya részben elveszett a 14. századot illetően).

A workshopra meghívott, külső megfigyelők értékes javaslatokat adtak az elhangzott tervezetekhez kapcsolódva. Kiss Gergely például felvetette a dijoni levéltár anyagának hasznosíthatóságát a foglyokért szedett váltságdíjak tanulmányozásához. Hunyadi Zsolt a rodoszi levéltár anyagát ajánlotta a résztvevők figyelmébe, emellett Bárány Attila előadására reagálva, az arab nyelvű források elemzésének kérdésében támogatta az angol és a francia nyelvű, annotációkkal ellátott kiadványok használatát. Ez önmagában nem elhanyagolandó szempont, a kurrens kutatás is küzd azzal a problémával, amikor többnyelvű forrásokkal találja szembe magát, hogy azokból mit és milyen nyelvű kiadás szerint használjon. Jóllehet valamennyi fordítás egyben interpretáció is, vannak esetek, amikor mégis elfogadható megoldás a kritikai kiadásokhoz folyamodni. Az ugyanis emberfeletti képesség lenne bizonyos témák vizsgálatánál öt-hét forrásnyelven olyan gyakorlattal rendelkezni, hogy mindenről pontos fordítást lehessen készíteni. A népnyelvek középkori nyelvállapota, különösen a dialektusok megértése, ugyancsak komoly kihívást jelentenek, és ez esetenként még a „szakzsargonnal” is kiegészülhet, a pápai kúria írásbeliségében van erre példa.[18] Több előadásban is felmerült egy további probléma: akadnak lappangó vagy eltűnt bibliográfiai tételek: a Hunyadi- és a Sanudo-kutatásban is vannak elveszett, kiadatlan kéziratok.

A hungarikakutatás és a hazai hadtörténeti kutatás számára is fontos az annotált, legalább szemelvények szintjén megvalósuló forráskiadás. Néhány lefordított Sanudo-szemelvény megjelent egy Mohács témájú kötetben[19] az utóbbi években, és Coluccio Salutati,[20] vagy a firenzei Villani fivérek[21] sem ismeretlenek a hazai kutatás számára. A kutatócsoport a továbbiakban fontosnak tartja egy-egy résztémában a magyar vagy angol nyelvű szemelvények megjelentetését, de komolyabb feltárást tartunk fontosnak a kiadott források esetében is. Mindezek mellett az eddig mellőzött vagy alig ismert források kiadását is támogatjuk. E téren Véber Zoltán meglátásai is arra vonatkoztak, hogy a Gelcich – Thallóczy-féle raguzai–magyar kapcsolatok oklevéltárából[22] is maradtak ki értékes dokumentumok, amit a dubrovniki feltáró munkája során vett észre.

Milyen tanulságokat vonhatunk le a 2022. évi műhelykonferenciáról? Mint a fentiekből is látszik, egy tematikailag változatos, bizonyos esetekben pedig az egyes témák között szoros összefüggéseket mutató workshopot tudhatunk magunk mögött. A felmerült kérdések némelyikére a résztvevők hozzászólásai révén valamennyien megfontolandó szempontokat kaptunk. A feltárás zöme külföldi levéltári forrásokon alapul, ehhez időnként viszont megfelelő szakmai kapcsolatokra is szükség van, hogy a mikrofilmes állományon túl az eredeti kéziratokba is betekintést kaphassunk a paleográfiai bizonytalanságok csökkentése érdekében. Az archívumokban való kutatásnak köszönhetően válnak csak ismertté olyan magyar vonatkozású dokumentumok, mint a Motta di Livenza-i csata velencei forrásai vagy a British Library Western Manuscripts fondjában, az Egerton Charters-ben fennmaradt 1488. évi Mátyás-levél. A bemutatott témák ugyanakkor többféle forrástípus bevonását igénylik, vannak ráadásul olyan esetek is, amikor a krónikák az egyetlen rendelkezésre álló források. Több előadó is ismertetett olyan metodológiát, amely révén ezek a szöveghelyek, és a róluk kialakított, sztereotip kép új alapra helyezhetőek. Az elhangzott előadások alapján három nagyobb elemzési szintet határozhatunk meg. 1) A „diplomácia” tárgykörébe tartoznak a tárgyalások, levelezések, a szövetségesek közötti tudósítások, vagy egy-egy királyságnak, városállamnak az információszerzésre irányuló tevékenysége és gyakorlata. A hadüzenet és a béke kérdése, de egy-egy védelmi stratégia (határvédelem) felállítása és fenntartása szintén az előbbi témakör részét képezi. 2) A hadtörténeti kutatás másik része a háború közvetlen matériájával foglalkozik: a hadviseléshez szükséges emberi és anyagi erőforrásokkal, a logisztika és a hadtáp kérdésével. 3) A harmadik vizsgálati szint a háborúkkal kapcsolatos, emberi tapasztalatokra irányul: hogyan élték meg a háborút a hadviselők, és amennyiben rendelkezünk a szemtanúk beszámolóival, akkor azok szempontjai is megismerhetőek, akik csak közvetett módon, de ugyanúgy egy konfliktus részeseivé váltak. Az előbbi szintek természetesen nem homogén elemzési kategóriák, átfedésben állnak egymással, és ki is egészítik egymást az egyes folyamatok: a logisztika megszervezéséhez például egy idegen földre vezetett hadjárat során tárgyalásokat kellett folytatni a helybeli közösségekkel. A krónikák írása, de egy-egy levelezés lebonyolítása is alapos retorikai jártasságot kívánt meg a szerzőktől. Az előbbi jellegzetességek megértése mentén kell értelmeznünk a leírásokat, mivel a retorikai konvenciók, és a fennmaradt forrás típusa is meghatározták a leírás módját. A tudósító vagy informáló funkción túl ezeknek a leírásoknak bizonyos esetekben propagandisztikus elveknek is meg kellett felelniük. Noha hadtörténettel foglalkozunk, nem felejtkezünk el a társadalomról sem, azokról a szokásokról és normákról, amelyek a hadviselés módját és a hozzá kapcsolódó forrásokat alakították. A bemutatott tervezetek egy részét rövidesen publikálják az előadók. A 2023. évi konferencián pedig már nem előadástervezetekről, hanem komolyabb eredményekről adunk hírt, felvázoljuk a 2024-es év elérendő mérföldköveit, és remélhetőleg mindezt kevésbé zord klimatikus körülmények között tehetjük majd meg.