Rezümék

Borbás Benjámin

Kémkedés és a fogolysorsok a 15. századi Bártfán

Előadásomban a középkori Bártfa város levéltárának anyagát hasznosítva kívánom bemutatni, milyen erőfeszítéseket tett a város vezetése az 1430-as évektől kezdve a huszita betörések kikémlelésére, majd az ezt követő időszakban a város környéki erdőkben megtelepedő rablóbandák felderítésére. A huszita háborúk idején Bártfa városa különösen nagy figyelmet fordított a határvédelemre és a hírszerzésre, hiszen az ellenség közelsége állandó fenyegetést jelentett.

Emellett szó esik majd arról is, hogy milyen sors várt a város által leleplezett és elfogott kémekre és más egyéb ott tartott foglyokra. Hol és kik őrizték őket és mit tudhatunk fogva tartásuk körülményeiről? Miként törekedett Bártfa városa kiszabadítani saját polgárait és kikre számíthatott a váltságdíj megfizetésének és a fogolycserék lebonyolításának ügyében? Az előadás elsősorban a bártfai számadáskönyvekre támaszkodik, de emellett a környékbeli városokkal, várkapitányokkal és a huszita vezérekkel történő levelezésekben található információk is feldolgozásra kerülnek. Az előadás célja, hogy betekintést nyerjünk a 15. századi Bártfa korabeli diplomáciai és katonai stratégiáiba, valamint a városbiztonság kérdésének egy apró, de kulcsfontosságú szeletébe.

Bagi Zoltán Péter

Az országvédelem alapja. A középkori és kora újkori osztrák és cseh rendi haderőről

Az utóbbi időben örvendetesen megszaporodtak a középkori és kora újkori magyar rendi hadszervezettel foglalkozó munkák. A kérdésben az elsődleges problémát mindig is az jelentette, hogy meghatározzuk, mi alapján és kinek volt kötelessége egy bizonyos számú lovast és gyalogost kiállítani. Az oszmán hódoltság időszaka sem „tüntette el” ezeket a hadakat, és bár a hálátlan utókor számtalan kritikát fogalmazott meg velük szemben, ám helyük és szerepük vitathatatlan volt a Magyar Királyság védelmi rendszerében egészen a török kiűzéséig. Ezzel párhuzamosan azonban a Habsburg Birodalom más országaiban működtek hasonló, időszakosan kiállított területvédelmi erők egészen a Rákóczi-szabadságharc végéig. Előadásomban azt szeretném röviden felvázolni, hogyan működött az osztrák és a cseh rendi hadszervezet. Hogyan állították ki a gyalogosokat és lovasokat? Hogyan gondoskodtak felszerelésükről és ellátásukról?

C. Tóth Norbert

Királyok kapitánya: Kállói Vitéz János pályaképe

Előadásomban a Kállói család Vitéz ágából származó (II.) János pályafutását kívánom bemutatni. Vitéz János az 1520-as években utolsóként viselte a szörényi báni címet, majd az udvari katonaság sebesi és temesvári kapitányává tette meg II. Lajos király. Részt vett a mohácsi csatában mint a király őrzésére rendelt csapat egyik parancsnoka, a harcok közepette fogságba esett, de társai kiszabadították, így sikeresen el tudott menekülni. Az év őszén már Szapolyai János erdélyi vajda mellett találjuk, ott volt Székesfehérváron a koronázásán is. Az új királytól előbb a Felső részek kapitánya címet nyerte el, majd menekülését követő visszatérése (1528) után királyi kapitányként tevénykedett, hogy aztán 1548 eleji haláláig még jónéhány egyéb katonai funkciót viseljen. Élete jó példája azon személyeknek, akiknek pályafutását a mohácsi csata nem törte ketté (illetve nem tett pontot a végére), hanem mondhatni ugyanazon a – másodvonalbeli – szinten folytatódott.

Domokos György

Magyarországi ostromrajzok a Modenai Állami Levéltár Katonai Térképtárában (Archivio di Stato di Modena, Mappario Militare)

A 16. század végi törökellenes harcokban jelentős létszámban vettek részt olasz nemesek és egyszerű zsoldos katonák. A hadvezéreket kiszolgáló Feldmalerek között elsőrangú olasz művészek érkeztek Magyarországra, akiknek az volt a feladata, hogy az uralkodó (Rudolf császár) és a Haditanács részére rögzítsék az erődítések állapotát, a végzett pusztítást. A rajzok további haditervek alapjául is szolgáltak. A modenai hercegi udvarhoz kötődő katonai vezetők számára készült rajzok közül fennmaradtak Claudio Cogorano, Benedetto Ughi és ismeretlen művészek rajzai, amelyek a Vestigia Kutatócsoport modenai kutatásai során, annak kapcsán kerültek előtérbe. Rosa Lupoli és mások levéltári kutatása megállapította a „Grande Strigonia” elnevezésű, két méter hosszú esztergomi ostromrajz készítésének körülményeit is.  A Modenában őrzött magyar vonatkozású rajzok és metszetek Pápa, Győr, Érsekújvár, Komárom, Esztergom és Visegrád várait örökítik meg.

Előadásomban ezeket a vedutákat szeretném bemutatni a hadtörténész kollégáknak, hozzájuk véve a spezzanói Pio-Cocapani várkastély általunk azonosított, „Esztergom ostroma” freskóját is.

E. Kovács Péter

Blagaji László: egy elfelejtett hadvezér a Zsigmond-korból

Blagaji László a Zsigmond-kori magyar hadsereg egyik meghatározó vezetőjének számított. Hírneve ugyan nem érte el Ozorai Pipo temesi ispánét, jóllehet ő is számos helyen bizonyította vezetői rátermettségét és hősiességét, úgy az itáliai, mint a cseh hadjáratokban. Több csatában példamutató vitézséggel harcolt és szolgálta királyát és országát.

Félix, Celina Berill

Magyar katonák, fegyveres szentek és uralkodók itáliai, Anjou-kori ábrázolásokon

Az Anjou-korban az élénk magyar-itáliai kulturális és művészeti kapcsolatok eredményeként számos kiváló műalkotás született. Ezen művek között fellelhetőek olyan illusztris itáliai művészek által készített alkotások, amelyeken magyar vagy magyarnak azonosítható katonák, uralkodók és szentek láthatóak (például Szent László, Szent István és Nagy Lajos). Előadásomban olyan műalkotásokat mutatok be, amelyeken felfegyverzett magyarok szerepelnek.

A tárgyalt falképek, táblaképek és kéziratok címlapillusztrációinak művészettörténeti bemutatása mellett sorra veszem a műalkotásokon szereplő figurák származására utaló elemeket is, amelyek az alakok magyar mivoltát jelzik vagy amelyek segítségével magyarként azonosíthatjuk őket. A származás többek között megmutatkozhat az ábrázolt személyek hajviseletén, fegyverzetén és öltözetén. A műalkotásokon feltűnhetnek releváns heraldikai elemek is, amelyek a szereplők magyarságára utalnak. A szereplők magyar származását az ábrázolt esemény és történeti kontextusa is sejtetheti. Továbbá, a jeleneteken szereplő figurák, például az ábrázolt személy körül megjelenő korabeli nemesek, ismert személyek alakjai vagy rejtett portréi is támpontot adhatnak a magyar személy beazonosításához. Az általam bemutatott alkotások Bologna, Nápoly, Padova és Treviso városában készültek; létrejöttük pedig olyan jelentős művészek nevéhez fűződik, mint Tommaso da Modena, Altichiero da Zevio, Simone Martini és Pietro Cavallini.

Gál Judit

Egy új korszak hajnala: a dalmáciai városok velencei kézre kerülése a 15. század elején

A 15. század első két évtizede igen jelentős változásokat hozott a magyar-dalmáciai kapcsolatokban, ez volt az az időszak ugyanis, amikor a korábban kisebb megszakításokkal egyes esetekben közel háromszáz éve magyar kézen lévő városok sorban kerültek velencei uralom alá, és ekkor szűnt meg végleg a magyar királyok uralma a térségben véglegesen. Előadásomban a 15. századi magyar-velencei háborúkat és a dalmáciai városok elvesztését, illetve velencei kézre kerülését vizsgálom meg elsősorban helyi városok és a városi társadalmak szemszögéből. Vizsgálatom fókusza elsősorban az lesz, hogy a helyi társadalom, különösen az elit milyen módon vett részt akár közvetve, akár közvetlenül a harcokban, és mennyire voltak eltérések az egyes városok politikájában és a helyi társadalmak reakciójában a velencei háborúk idején. Az előadás során azt is vizsgálom, hogy a dalmáciai városok végleges velencei kézre kerülése milyen belső átalakulással járt a városokban társadalmi, gazdasági és politikai értelemben is. A vizsgálat során kiemelt figyelmet kap a helyi társadalom részvétele a magyar trónért folytatott konfliktusokban, nem csupán a 15. század elején, hanem az ezt megelőző közel két évtizedben is.

Györkös Attila

A magyar haderő bemutatása egy francia útleírás alapján (1502)

Pierre Choque, Anna királyné, II. Ulászló feleségének kísérője 1502-ben részletes leírást adott a Mohács előtti magyar hadsereg állapotáról, felszereltségéről és finanszírozásáról. Szerencsések vagyunk, mert ugyanebből a korból velencei tudósítások (Francesco della Giudecca, Sebastiano Giustiniani) is beszámolnak a magyar haderő helyzetéről. A források összevetése alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk arról, hogy Choque adatai, értékelései mennyiben feleltek meg a valóságnak.

A modern magyar szakirodalom (Kubinyi András, B. Szabó János) szintén értekezett erről a kérdésről, zömében okleveles források alapján. Mennyiben látták helyesen a 16. század eleji nyugat-európai szerzők a magyar haderő nagyságát, stratégiai és harcászati képességeit? Mohács előtt milyen képességekkel rendelkezett a magyar állam?

Előadásomban szeretném összevetni a magyar, francia és itáliai források adatait, bemutatni és egymással konfrontálni a magyar haderőre vonatkozó nyugati források adatait és a hazai eredményeket.

Jékely Zsombor

Luxemburgi Zsigmond, a hadvezér nyugat-európai krónikaábrázolásokon

Luxemburgi Zsigmond összesen 50 évet átfogó uralkodása során a korabeli Európa legfontosabb szereplői közé tartozott. Kiemelkedő jelentőségű politikai szereplése a 15. századi krónikaírók figyelmét is felkeltette, a nikápolyi csatától az 1433-as római császárkoronázásig. Bár elsősorban nem hadvezéri képességeiről ismert, élete során számos hadjáratot vezetett, amelyekről a német, francia és itáliai krónikák is részletesen beszámoltak. Előadásomban azokat a 15. századi illusztrált krónikákat mutatom be, ahol Zsigmond hadvezérként jelenik meg, csataképeken vagy ünnepélyes bevonulások ábrázolásain (Froissart-krónika, svájci városi krónikák, Windecke-krónika). Ez az emlékanyag a Zsigmonddal kapcsolatos történeti ikonográfia szempontjából mindeddig nagyrészt kiaknázatlan forrásanyagot jelent.

Kádas István

Számlálók, toborzók, kapitányok: mozgósítás a késő középkori vármegyékben

A középkori megyék (hatóság és a közösség) feladatköre a katonáskodás megszervezésére is kiterjedt. A telekkatonaság elrendelését követően a megyék jobbágyportáit össze kellett számlálni és regisztrumba foglalni a katonák felszereléséhez. Az ezzel megbízott connumeratorok általában megyebéli nemesek voltak, akár a király jelölte ki, akár a megye választotta. Munkájuk az adószedőkére hasonlított, sőt sokszor össze is függött, a rendkívüli adó általában ugyanannak a hadjáratnak a finanszírozására szolgált, amelyre a katonákat is felszerelték. A 15. században a megyei nemesi előkelők köréből kinevezett kapitányokra, valamint toborzókra (levatores et sollicitatores) is vannak adataink. A megyei hatóság és a kapitány feladatai kiegészültek a katonák okozta károk rendezésével is. Az 1498–1500 közötti reformok a megyék katonai feladataiban is változást jelentettek, mind a megyei bandérium felállítása, mind finanszírozása terén. E rendszer olykor módosult a Jagelló-kor folyamán is. 1519-ben például a connumenatorok a bárók telkeit bandériumaik nagyságának ellenőrzésére számlálták össze, a nemeseként pedig zsoldosok fizetésére szolgáló adóhoz, ám ezeket a katonákat ezúttal a megyék helyett az országos kincstartók fogadták fel. Előadásomban ezen megyebéli számlálók, toborzók és kapitányok tevékenységét, annak 15. századi, 16. század eleji alakulását, illetve társadalmi helyzetüket mutatom be.

Kozák-Kígyóssy Szabolcs László

Bártfa háborús szerepvállalása az 1521. évi törökellenes hadjáratban

1521. május 18-án az oszmán sereg útnak indult a Magyar Királyság felé. A hadjárat lehetséges célkitűzései között Buda elfoglalása is felmerült, mindenekelőtt azonban a törököknek a végvárrendszer kulcsfontosságú erődítményeit kellett bevenniük. Július 7-én Ahmed harmadvezér egyetlen rohammal elfoglalta Szabácsot, amelyet négy nappal később a Nándorfehérvárral szemben elhelyezkedő Zimony eleste követett.

A fenyegető hírekre reagálva a magyar uralkodó mozgósította csapatait, s a kor szokása szerint a haderő felállításában a városoknak is ki kellett venniük a részüket. Június 27-én II. Lajos parancslevelet intézett Lőcse, Eperjes, Bártfa és Kisszeben felé, melyben száz puskás gyalogos, valamint három ágyú (bombarda), illetve lőpor, gyújtógolyók és az ezekhez tartozó szükséges kellékek kiállítására adott utasítást. Ezzel egyidejűleg hatszáz forint hadisegélyt is kért a bártfaiaktól. Július 14-ére a város huszonöt zsoldost szerelt fel, öt kocsissal és egy puskaművessel együtt, akik számára két havi zsoldot fizettek. Az Eperjesi Állami Levéltár Bártfai Fióklevéltárában (Štátny archív v Prešove, pracovisko Archív Bardejov, Magistrát mesta Bardejov) őrzött irat a katonák nevein túl egy számadást is tartalmaz, melynek tételei egészen decemberig keltezettek. E kútfő által megismerhetők a település hadi előkészületei, dologi kiadásai, s nem mellesleg a munkálatokban részt vevő mesteremberek. Ezzel páratlan és részletes betekintést engedve a Mohács előtti évek mozgósítási sajátosságaiba.

Maléth Ágnes

Adalékok I. Lajos és Albornoz bíboros kapcsolatához

I. Lajos részvételének a Szentszék itáliai harcaiban hagyományosan nagy jelentőséget tulajdonított a magyar történettudomány. A katonai együttműködést célzó kapcsolatok a magyar király és a pápai Kúria között VI. Ince pontifikátusa alatt (1353–1362) különösen felélénkültek. Mivel a pápai seregek hadműveleteit a félszigeten Gil de Albornoz bíboros-legátus irányította, a hazai történészek egyértelműnek tekintették, hogy a csapatküldések koordinálása a szentszéki kiküldött és a magyar király közvetlen diplomáciai érintkezésével járt. Ezt az elgondolást támasztotta alá a krónikaíró Matteo Villani is, aki szerint 1361 tavaszán Albornoz szorult helyzetében az Adrián átkelve személyesen igyekezett rávenni I. Lajost a további segítségnyújtásra. Villani leírásának valóságtartalmát sem a nemzetközi történészközösség, sem a magyar kutatók (Fraknói Vilmos, Pór Antal, Bánlaky József) nem vonták kétségbe. A magyar király és a bíboros kapcsolatának vizsgálata azonban nem tekinthető lezártnak, hiszen a harcok költségeit rögzítő számadáskönyvek kiadására eddig nem került sor; a VI. Ince idején keletkezett pápai regisztrumkönyvek közlése pedig nem fedte le az összes fennmaradt kötetet. Az előadás célja ezért az, hogy feltárja az I. Lajos és Albornoz bíboros között fennálló diplomáciai viszony részleteit a kiadatlan pápai dokumentumok segítségével, illetve, hogy megválaszolja azt az egyszerűnek tűnő kérdést, miszerint találkozott-e egymással a magyar király és a pápai legátus.

Novák Ádám

Zsoldosok a Felső Részeken: Jan Jiskra kapitányai 1444-ben

1440 nyarán egy zsoldosokból álló kontingens jelent meg Erzsébet özvegy királyné megbízásából a Felső Részeken, hogy V. László király trónigényét erősítsék. A Jan Jiskra z Brandýsa által vezetett sereg folyamatosan vette át a hatalmat a bányavárosok és a keleti vármegyék felett, egyetértésben az ott lévő tárnoki városokkal. I. Ulászló király számára a várnai csatáig fejtörést okozott a jelenlétük, elsősorban a lengyel utánpótlási útvonalak elvágása, és a bánya-, valamint pénzverő központok elfoglalása miatt. Több ízben vezényelt sereget ellenük, hosszútávú megoldást azonban nem sikerült találnia a zsoldosok tevékenységére még Erzsébet királynő halála után sem.

A kérdéskört Tóth-Szabó Pál több mint egy évszázados munkái máig meghatározzák. Holott több magyar és szlovák kutató is cáfolta, vagy árnyalta kutatásait, elsősorban a kronológiája, és az események mozgatórugói tekintetében. A HUN-REN kutatócsoportunk indulásakor célul tűztem ki, hogy az események jobb megismerése érdekében megkísérlem a konfliktusban név szerint azonosítható résztvevők prozopográfiai adatsorait összeállítani.

Jelen előadásomban az események kontextusában elemzek egy kevésbé ismert 1444 novemberében, Kassán kötött zálogegyezményt. Megerősítőit azonosítom, röviden bemutatom életpályájukat, rámutatok az irodalom rájuk vonatkozó téves megállapításaira, ismertetem pecsétjeiket.

Péterfi Bence

„inn diesem büchlein findet man meins … leben unnd herkhommen”. Katonaemberek önéletírásai a késő középkori hadtörténetírás szolgálatában

A legtöbb, középkorban élt katonaember pályafutása igen töredékesen, legtöbbször egy-egy említésből ismeretes. Ahhoz, hogy az apró mozaikkockákból valamiféle karrierív bontakozhasson ki, már kutatói lelemény, kitartás és szerencse szükséges. Jelen előadásban olyan rendkívüli forrásokat vizsgálok, amelyekből egy-egy pályafutás kicsivel nagyobb teljességében tárul a kutató elé. Nem korábbi szolgálatokat aprólékosan előszámláló kimutatások, de nem is ugyanezen céllal készített szupplikációk állnak célkeresztben, hanem a magyar kutatásban egyáltalán nem vagy újabban nem vizsgált önéletírások. Közülük is azok, amelyek a 15. századból származnak, magyar vonatkozásúak, és amelyek szerzői egy ideig katonáskodással keresték kenyerüket (hol a magyar király, hol mások szolgálatában).

Azt vizsgálom, hogy a szerzők / főszereplők kik számára, milyen célból és milyen elbeszélési módot választva vetették papírra önéletírásaikat, így például miféle erkölcsi dilemmákkal szembesültek, amikor szolgálatváltásról volt szó, miként beszélnek otthonról és családról. Ez utóbbi kapcsán – az önéletírások szerzőinek példáját vizsgálva – azt az újra és újra felmerülő kérdéskört is körüljárom, miszerint azok számára, akiknek hosszú ideig a vándorélettel felérő katonáskodás biztosította a megélhetést, volt-e visszatérés még oda, ahonnét elszármaztak, vagy visszavonhatatlanul elszakadtak volna származási helyüktől.

Szokola László

Magyarországi városok mint a zsoldos toborzás piacai a 15. században

Az elmúlt körülbelül három évtizedben a közép-európai régióban előtérbe került a különböző országok késő középkori zsoldos-potenciáljának a kutatása. Előadásomban a magyarországi városok, valamint a Magyar Királysággal határos országok forrásain keresztül kívánok ehhez a kérdéshez hozzászólni. Először azt szeretném bemutatni, hogy a magyarországi városok alapvetően honnan toborozták az általuk kiállítandó csapatokhoz szükséges katonákat, illetve ehhez milyen mértékben és honnan fogadtak fel külföldi zsoldosokat. Prezentációm második részében külföldi (elsősorban cseh és lengyel) források alapján azt vizsgálom, hogy az előző részkérdés következtetéseivel összehasonlítva mennyire volt jellemző, hogy magyarországi városokból származó katonák külföldi hadseregekben megjelenjenek. Majd végül, a korábbi következtetések alapján, arra keresem a választ, hogy a gyalogság kiállítása tekintetében (lévén a városok általában ilyen egységeket állítottak ki) milyen módon kapcsolódtak össze a Magyar Királyság egyes területei a velük szomszédos országok zsoldosokat nagyobb számban kiállítani képes központjaival. Előadásom egyik fő célja, hogy a kutatócsoport megkezdett munkájához kapcsolódóan a források szempontjából felhívja a figyelmet a középkorban szomszédos országok levéltáraiban megőrzött, első pillantásra nem feltétlenül magyar vonatkozású források (zsoldos listák) fontosságára. Másrészt egy kevésbé vizsgált témában, a 15. századi magyarországi zsoldos-potenciál kérdésében diskurzust indítson el.

Szovák Márton

„non è la via di boni amici”. Velencei–magyar tárgyalások a hadisegélyről

Az Oszmán Birodalom elleni védekezésre szövetkezett Velencei Köztársaság és Magyar Királyság együttműködésének leginkább kézzelfogható jele az éves segélypénz, amelyet a Köztársaság küldött szövetségesének. A két állam gazdasági viszonyai meglehetősen zavarosak voltak, a segély pénz- vagy természetbeni átadásán kívül a határvillongások során keletkezett károk megtérítése is nehezítette az elszámolást. Kardos Tibor közzétette az 1503–1518-as elszámolást, előadásomban ezért a későbbi időszakra koncentrálok.

Megkísérlem összegyűjteni a hozzáférhető pénzügyi adatokat, de elsődleges célom a kortárs naplók, követjelentések és hivatalos dokumentumok alapján rekonstruálni a segélyeket illető tárgyalásokat. Az egyezkedések felelevenítéséhez kitűnő forrás Marin Sanudo naplója, amelyből megismerhetjük a lagúnák városába küldött magyar követekkel folytatott és az ezeket előkészítő helyi tárgyalásokat, és amelyben a magyar királyhoz küldött velencei követ jelentéseinek kivonatai is fennmaradtak, akinek szintén feladata volt a velencei érdekek képviselete és a számítások magyar urakkal megismertetése, egyeztetése. Sanudo adatait a szenátusi határozatok és állami jegyzőkönyvek (Libri commemoriali) helyenként pontosítják, és az abból kirajzolódó képet az elsődleges források értékével támogatják.

Tóth Dominik

„Hajtották a szekereket, amelyekkel a magyarok a tábort védeni szokták…”. A szekérvár-harcmodor Mátyás király seregében

A cseh huszita felkelők „szaktudása” a keresztes hadseregek felett aratott látványos győzelmeik miatt igen kelendővé vált a Cseh Korona országaival szomszédos területeken. Ez a tendencia a huszita háborúkat lezáró jihlavai béke (1436. július 5.) után csak erősödött, így a következő bő fél évszázadban Közép-Kelet-Európa szinte összes hadviselő fele / szövetségi rendszere beépítette azt saját hadereje eszköztárába. Ez alól a Magyar Királyság sem volt kivétel.

A fenti meggyőződés a magyar hadtörténeti szakirodalomban régóta jelen van. Az elgondolás szerint a Hunyadi János által lefektetett alapokra építve Mátyás király „fekete serege” volt az, amiben a felkelők harci szekerei és a hozzá kapcsolódó alkalmazási mód, az ún. szekérvár-harcmodor tartósan helyet kapott, mintegy természetes következményeként annak, hogy a haderő magját egykori huszita zsoldosok adták.

De vajon az adaptáció teljes egészében megtörtént? Teret kapott a szekérvár-harcmodor a „fekete sereg” harcaiban, vagy esetleg csak az eszközök (harci szekerek) átvétele történt meg? A fent említett földrajzi környezetben lezajlott csatákat Mátyás összecsapásaival párhuzamba állítva lehetőség adódik a feltett kérdéseket közelebbről megvizsgálni. Előadásomban tehát arra keresem a választ, hogy az eszköz (harci szekér) mellett a módszer (szekérvár-harcmodor) adaptációja is megtörtént-e Mátyás király hadseregében?

Varga Imre Solt

Egy lehetséges katonai modellszámítási módszer a 15. század első felére vonatkozóan

Luxemburgi Zsigmond huszita háborúival foglalkozva találkoztam azzal a problémával, hogy a forrásadottságok alapján nem lehet közvetlenül rekonstruálni a magyar hadsereget. A létszámadatok becsléséhez a hazai történészek korábban a modellszámítás módszereit alkalmazták, felhasználva a korabeli pénzügyekre és bandériumokra vonatkozó adatokat, valamint a különböző katonai tervezeteket. Azonban az egyes hadjáratokon részt vevő nemesek jelentős hányadához nem lehet megfelelő bandériumméretet társítani, ami csökkenti a modellszámítás pontosságát.

Előadásomban egy olyan, még kidolgozás alatt lévő módszert szeretnék bemutatni, amiben egy többszintes rangsor kialakítására törekszem. Ennek kialakításához a korábbi módszereket szeretném ötvözni a különböző nemesi családok birtokadottságaival, kiegészítve többek között Neumann Tibor Registrum Proventuum Regni Hungariae című monográfiájának adataival. Így a forrásból kigyűjtött információkon és az 1415–1417-es, illetve az 1432–1433-as katonai tervezeteken túl a nemesi családok pénzügyi háttere is fontos szempont lesz a rangsor kidolgozásában.

Prezentációm során a módszer kidolgozását, előnyeit, hátrányait és használhatóságát ismertetem önmagában és egy hadjáraton résztvevő magyar hadsereg vizsgálatán keresztül.

Virágh Ágnes

Castel del Monte castellanusa és a Tarantói Hercegség gubernátora: „Tommaso di Paolo” katonai pályája az Anjou-k dinasztikus háborúja idején

Az Anjou-k dinasztikus háborújáról (1347–1351) megemlékező dél-itáliai krónikás-jegyző, Domenico da Gravina krónikájában (Chronicon de rebus in Apulia gestis, 1349–1350 k.) több olyan magyar hadi vezető neve is feltűnik, akiket személyesen ismert, s dél-itáliai katonai pályájukat – a hozzá eljutó hírek alapján – igyekezett figyelemmel kísérni. Közéjük tartozott „Tommaso di Paolo” is, aki a kevésbé kutatott hadi vezetők egyike.

Az előadásban elsősorban Tommaso offenzív és defenzív megbízatásait tekintem át az általa igazgatott területek felett, melyekbe a gazdasági, logisztikai kérdések is beletartoznak. Másodsorban azt is vizsgálom, hogy Tommaso a helyi közösségekből „verbuvált” csapatokkal, valamint a fizetett, zsoldos kontingensekkel milyen katonai együttműködéseket alakított ki, s azokat milyen formában tudta saját feladatkörébe beilleszteni.

Visegrádi Renáta

Ungheri connestabili condotti al soldo del chomune. Visszatérő magyar conestabilisek a firenzei Comune zsoldjában

1360 és 1365 között legalább 149, a Magyar Királyság területéről érkező, Firenzében zsold fejében szolgálatot teljesítő katonáról tudunk a fennmaradt forrásoknak köszönhetően. A Firenzei Állami Levéltár Camera del Comune regisztereiből a kifizetéseket tartalmazó Scrivano di Camera Uscita nyilvántartásai számítanak e terület legfontosabb primer forrásainak. Az eltelt közel hétszáz év ezen dokumentumokat sem kímélte, teljes egészében csak az 1362. évre maradt fenn mind a hat Uscita, a többi évre csak szórványosan, van olyan év, amikor csak két hónap condottái állnak a rendelkezésünkre. Azonban e szórványos adatokból is kiderült számunkra, hogy számos magyar conestabilis éveken keresztül, akár mind a fent jelzett öt évben Firenzét szolgálta fegyverével. Előadásomban ezekről a visszatérő zsoldosokról nyújtok egy átfogó képet, és a kifizetéseket tartalmazó, feldolgozott condották alapján néhányuk katonai pályáját közelebbről is ismertetem.

Véber Zoltán

Mátyás király huszita hadvezérei: Podmanicki László és Balázs 

Az előadás a 15. századi magyar történelem két kevésbé ismert és kutatott hadvezérének, Podmanicki Lászlónak és Podmanicki Balázsnak az életútját mutatja be. Ők Mátyás király szolgálatában jelentősnek mondható katonai karriert építettek, bár hírnevük nem érte el Kinizsi Pál vagy Magyar Balázs ismertségét. Ennek ellenére a fennmaradt források alapján pályaképük felvázolható, de eddig kevés figyelmet kaptak a történeti kutatásokban.

A Trencsén megyei köznemesi Podmanicki családból származó, és közeli rokonságban álló László és Balázs pályája nagyon hasonló ívet mutat. Mindketten zsoldosként, majd zsoldoskapitányként kezdték, és Mátyás király uralkodásának kezdetén udvari szolgálatba léptek. Udvari familiárisként és különböző északnyugat-magyarországi várak kapitányaként szolgálták az uralkodót. László, miután Mátyást 1469-ben cseh királlyá választották, Magyar Balázzsal és Monoszlói Csupor Miklóssal együtt a Morva Őrgrófság tartományi kapitányává vált. Katonai tevékenységük főként Északnyugat-Magyarországra, valamint Cseh- és Morvaországra koncentrálódott, de az oszmán fronton is jelen voltak.

Előadásomban Podmanicki László és Balázs katonai és udvari pályafutását bemutatva szeretném bővíteni azoknak a fontos, de „másodvonalbeli” katonáknak a névsorát, akik nélkül Mátyás hadserege nem szerezhette volna meg a máig fennmaradt hírnevét.